Koldus szonett

Élettől kitaszítva, kopott ruhában,

Számkivetetten, örökös magányban

Tengetve, az úgymond nagy életet, mely

Csörgedezve elillan, mint egy csermely

Áll az utcasarkon szegény, kéregetve,

Az embert, ki pénzt dob neki megvetve,

Konokul dacol idő vasfogával,

Mely nem kíméli, belerúg, belemar.

A koldus, akit talán még megvetsz Te is

S fejed elfordítva nem látod, hogy kis

Megértés az, ami után vágyakozik,

Mely talán a szívedben ott lakozik

Dacolva áll ott, tűrve hideget, szelet,

Nem tudván mit jelent a szó: Szeretet

Mohol, 2005. április 30.