Nap és Hold

Valamikor régen,

Nap és Hold,

Együtt járt az égen,

S napnak gyermekei,

Onták forróságot,

Tüzükkel okozva vészt,

Embereknek vakságot

Látván kegyetlen pusztítást,

A Hold megkönyörül,

Jajgató embereken, s

Száját vérvörösre festve,

Napot becsapván,

Hitetvén el, hogy kegyetlen,

Hogy gyermekeit megette

Nap fájó gyászában,

Égről elvonult,

Hagyván Holdnak uradalmát, s

Lészen sötétség, nyomorult,

Hol Hold csalta elő millió

Csillag gyermekét,

Beragyogván eget s környékét

Ám sötétség uralmában,

Semmi nem nő,

Lusták lettek, gyarló emberek,

Mentek naphoz könyörögve,

Kit már bosszú emészt,

Őket sötétségtől

Hold uralmától, mentse meg.

S Nap állott Hold elé,

Bosszútól szítva,

Fényes kardjával kétszer lesújt,

Eget visszahódítva, s

Lészen újra gyönyörű fényesség,

Csillagok anyjukat siratva,

Köddé válnak, Fényük kimúlt

Azóta Nap és Hold

Külön utakat járnak, s

Napnak kardja által, Hold fénye,

Oly ritkán ontja teljességét,

De bosszúra vágyik ő is, bár gyenge,

Elé áll Napnak büszkén,

Eltakarva annak örök fényességét.