Nem szólok már az
emberekhez, Már megint a bánat
gyötör. Gondolkodom. A sorsom
lenne ez? A lelkem, mint régen:
Mély, sötét gödör Az emberek sem
szólnak már. Tisztelik átkozott
magányom. Bár fülem mellett
elsuhan néha: Kár! Hogy ilyenné lettél
barátom! Hinnem kellene?
Lehetnek őszinték? Vagy, csak
sajnálatból hazudnak? Nékem a magány, a
bánat, menedék, Engem nem kell, hogy
sajnáljanak! Sokszor megbántottak,
néha én bántottam, Koszos csizmával tiportak lelkembe. Én e fájdalmat,
százszor visszaadtam, s Tiportam kegyetlenül
emberek lelkébe. De nagy az ár, mit
ezért fizetni kell! Csak a csend és
sötétség, mi körülvesz! Körülvéve árnyakkal,
néma emberekkel, Néma kiáltásom a
csendben: Eltűnik, elvesz Mohol,
2005. március 9.
Nem szólok már…
