Patak és Ember

Vad pusztítás száll alá a magasból,

Esőtől duzzasztva, ár lép ki a patakból.

Éj leple alatt átlépve gátakat,

Sodorva el mindent. Embert és házakat.

Elsöpörvén, ember mit épít, mindent.

Ereje nem ismervén a lehetetlent,

Hagy maga után keserű sorsokat,

Kilátástalanságot, sírást, gondokat.

Majd egyszer csendes patakká lesz újra,

Medrét meglelve, fátylat hint a múltra.

Életet ád, a tájnak halk szépséget,

Mely minden pusztítást oly könnyen feledtet.

És az ember nem tudja, mit tegyen.

A pataktól, oh, elégtételt hogy vegyen?

Tudván, hogy megzabolázni nem lehet,

Kezdi újra e oly keserves életet.

Mohol, 2005. április 19.

E karcolat a mátrai események kapcsán íródott, ahol az éjjel, majd egy teljes falut ragadott magával az ár.